2009. júl. 27. 10:01 - írta szamos „Mondd te egy dobozban éltél eddig? Milyen életed volt neked, hogy azt sem tudod, mi az a méz?”

   Lehet! Elvégre a próbák és az előadás oroszlánrésze alatt jómagam is a közösségtől izoláltan léteztem a darab és a szerep útvesztőjében. Bolyongva, olykor rohanva, olykor vánszorogva, és ennél is többször a földbe döngölve. De felálltam, keresve a kiutat, már ha van egyáltalán.
Az előadás (kül)világából csak mondatfoszlányok szűrődtek be kis kék szobámba, s már-már a szekrényben élt Alice-szé váltam - vártam, hogy azzá váljak - vagy csak vártam. (Talán. Talán?)
Az idő és a tér szűke miatt kialakult saját elmeosztályunk - melyet egyesek Interakció Társulat néven tiszteltek -, az a hely, ahol magunkat, egymást, és egyéb arra kószáló, vagy kifejezetten oda érkező egyéneket kergettük őrületbe. Ez nem feltétlenül rossz…
Vajon Cynthia tényleg „tud valamit”, vagy szimplán csak össze-vissza beszél? I egy szellem, a lelkiismeretünk, vagy csak egy hátborzongató kiscsaj, aki a hajas babáival (velünk) játszadozik?
Valerie kezd beleolvadni az „őrült” társadalomba, és lassan maga is csak egy zavarodott lélekké lesz az őrület és a realitás ködös mezsgyéjén? (Kérdés, hogy kinek tisztje megszabni ezt a határvonalat…) Vagy ő a szem, a fül, a kéz, mely mindig ott lát, ott hall, és ott szorít meg, ahol kell?
Szociopata-e Lisa, vagy csak az agresszió álarca mögé rejtőzködik, és ott folytat küzdelmet életre-halálra saját fájdalmainak démonaival? Na és persze Daisyvel, aki talán tudja ezt - talán nem -, elvégre hasonló keretek között játssza ő is kisded játékait.
Georgina és Polly egy-egy álomvilágba vezető menekülési utat választ, de olykor arcul csapja őket a kemény valóság, ha épp nem Lisa és Daisy keze vagy stílusa. 
Lisa Cody rejtélyes lénye, aki talán csak azért jött, hogy túlfeszítse Lisa lelkében a húrt. 
Susanna pedig mintegy megfigyelőként konstatálja a lehetőségeket, miközben egyre elveszettebben kutatja saját és a világ határait, melyeket nem akar elfogadni…Merre menjen? Kinek higgyen? Kiben bízzon? 

És akkor még ott van a zavaros és érthetetlen külvilág, melynek képviselői július 17-én és 19-én ítélethozatal céljából jelentek meg, önmaguk - és főként önmagunk számára - megválaszolva a kérdést: őrültek vagyunk-e? (A nemleges válasz ebben az esetben furcsamód elkeserítő. Vagy mi a szösz.)
Inkább csak azok akarunk lenni, az előadás közel két és fél órájára legalábbis mindenképpen, és igencsak furcsa (meg nemkívánatos) ezután visszasüllyedni a kommersz világ attitűdjébe.
Ki akarunk-e „szabadulni” ebből az őrült mikrovilágból? Talán nem. Ahogy Susanna sem, mert bár nem vagyunk tökéletesek, barátok lettünk, leszünk, maradunk, vagy nem. Nem? Bárcsak a homokóra viszontszeretne!

A két előadás konklúziói, a záporozó impulzusok és érzések közepette dübörgő gondolatokkal terhesen hazatértünk, hogy újra elindulhassunk. Valamikor, valahogyan, valamiért.


2009. július 25.

Írta: Brózik Ágnes - hat nappal az előadás után

2009. júl. 20. 22:46 - írta szalmos

Brózik Ági két órát vár egy elszeparált szobában, másfél órát Lisa Codyval, akiről kezdjük elfelejteni, hogy apja-anyja egykor a Kis-Kovács Luca névben egyezett ki, míg előbbit rendszeresen Alice-nek titulálunk. Várnak a sorukra. Hogy mikor jön az ő dolguk. 
Legerszki Krisztina (aki már régen mindenki szemében Lisa) egyedül, magányosan vár egy távoli épület mögött Krausz Gábor jelzésére, aki Berey Rékától kapja meg a jelzést. Berey Réka Prechel Dorka jelzésére vár, aki akkor fog inteni Rékának, ha én elmondtam a nézőknek, hogy szeretettel vannak köszöntve. Egy megfelelő ponton Dorka ismét jelzést ad le Rékának, Réka jelzést ad le Andai Katinak, és Kati bejön a színre. 
Így telik majd három óra. Egy hatalmas gépezet pörög, egy önműködő logisztikai központ. Mindig lenyűgözött az ilyesmi. Lenyűgözött gyerekkoromban is, ha láttam egy előadást, egy koncertet, hogy a nézők érzékére ható érzéki és hazavihető élmény mögött hány és hány ember összehangolt munkájára van szükség. Pofátlan kis emlékgyárosok! Mindig közéjük akartam tartozni. Részese és alkotója lenni ennek a forró, feszültségekkel, indulatokkal, szerelmekkel, drámákkal és egyáltalán, túlfűtött és izgalommal teljes világnak, gépezetnek, ami úgy rabolja el az embert, ahogy csak egy idétlen, forró nyári kis szerelem, - csodálatos érzés. Ez az, amitől annyian megbolondulunk, és benne ragadunk ebben a világban. Leküzdhetetlen és legyőzhetetlen varázslat. Egy kis estéből, egy kis éjszakából, kávé és dohányillatból, némi kis parfümillatból, izgatott sugdolózásból és nagyon sok sóhajtásból áll. És fertőző. És nem menekülsz előle.

Írta: Szalay Álmos

Fotók: Liszkay Lilla

2009. júl. 20. 22:20 - írta szalmos

A pénteki előadásról

  "Ez meleg volt." Így lehetne összefoglalni a 17-i, pénteki előadás tapasztalatait. Minden (de tényleg minden) bizonnyal negyven és ötven fok között mozgott a hőmérséklet, amivel mi egyáltalán nem számoltunk a próbafolyamat alatt. És máris belebotlunk a legfontosabb, egyébként előre látott problémába, hogy egy csomó körülménnyel nem lehetett számolni. 

   Nem lehetett számolni a meleggel, a természetes, kintről jövő fényekkel, és a közönséggel sem. És még valamivel, amiről csak a végén szeretnék szólni, nevezetesen a csapat lelki és pszichikai állapotáról, amibe az első előadás után kerültek.
  A 17-i előadás jól sikerült. Ezt a közönség és mi is így láttuk, éreztük. De nem tudtuk nem látni és nem érezni, hogy egyúttal a Nagy Szembesülés napja is volt a pénteki. Szembesültünk a hibáinkkal, sok-sok változtatás szükségességével, éppen ezért a Közös Öröm se volt feltétlen. 
  Szembesültünk azzal, hogy ez az előadás 40 és 50 Celsius fok között súrolja az elviselhetetlenség határát, még akkor is, ha a nyilvános főpróbának becézett első előadáson általában barátok és amúgy jó akarók vesznek részt. Az előadás után szabályosan csodának tartottam, mikor dicsérő szavakat hallottam, mert komolyan nem hittem, hogy bárki is épp ésszel el tudta viselni ezt a három órát, de csalódnom kellett, mert el tudták viselni. 
A pénteki előadás ideális nézőszámmal ment, mintegy húszan vettek részt rajta, ennek örültünk is, mert korábban már kisakkoztuk, hogy a folyamatos mászkálást 20-30 ember bírja elviselni normálisan. A közönség mászkálása, és a színészek általi (komoly improvizációs feladatok megoldása árán) bevárása a minimum negyven perccel tette hosszabbá az amúgy is szünet és közönség nélkül 2 óra 15 percet. Így aztán kaptunk egy masszív három órát, plusz még tíz percet. Az emberek baromira élvezték a mászkálást. Egy darabig. Aztán kezdték nem élvezni, és egyre lassabb és lassabb mozgásokat vettünk észre, de változatlanul élénken fogadták a jeleneteket, reagáltak, együtt éltek a darabbal. 
  Azt sem tudhattuk péntek estig, milyenek lesznek a fények. Ugyanis a csapat az utolsó pillanatig (egészen amíg élesben nem mentünk) 11-től 17-ig próbált, és hiába tudtuk, hogy kábé mikor sötétedik, azt már nem láthattuk, hogy a speciális tulajdonságokkal bíró sárga-terem, fekete-terem és a szalon milyen fényeket kap kintről. Alapvető tanulság, hogy felülbecsültük a kinti fényeket. Legalább három jelenet volt, ahol semmit nem lehetett látni, vagy ha mégis, az egyedül Gasztonyi Kálmán botcsinálta fénytechnikai improvizációs készségének volt köszönhető. Ezen aztán vasárnapig változtattunk. 
  A közönség okosabban mozgott, mint eredetileg gondoltuk. Az is bizonyos, hogy az őszi előadáson sokkal bátrabbak leszünk, és nem fogjuk vezetni a közönséget, mint valami kiskutyát, aki még nem tudja a járást. Megdöbbentő, de a nagyon különböző összetételű közönség fél órán belül közösségé válik, kis társadalommá, ahol vannak szemfülesek (ők mindent látnak), és pancserek (akik kényelmesek, és mindenről lemaradnak). És ez a közösség pontosan érzékeli, mit és hogyan kell látniuk. Ennek megfelelően vasárnapra egyszerű útvezetési vonalat találtunk ki.
  A színészek túl voltak egy nagyon kemény próbafolyamaton, ahol nem is mindenki érezte magát felhőtlenül. Nagyon sok színész, zenész, fények, speciális tér, és miegyéb: valakire nem jutott elég idő, valakire jutott, de arra nem, hogy mindig tudja, mit miért csinál, a feszültség minket és ezáltal őket is ingerültté tette olykor, - és ez még mindig nem baj, mert hozzátartozik a színház alaptermészetéhez. De az idő egyre sűrűsödött, és az előadás előtt fél órával épphogy a színészek befejezték a hihetetlenül hosszú (csaknem két órás) gyors lejáró próbát.
  Csak szólok, hogy egy gyors lejáró próba (színházi szakszóval: olaszozás) harminc-negyven perc szokott lenni. Előadás előtt fél órával rádöbbentünk, hogy majdnem két óra volt a miénk. Másfél órás darabra hívtuk az embereket, és több mint három órás előadást fognak látni. 
Ennek ellenére sikerünk volt, de mi valahogy nem éltük meg felhőtlenül, vagyis; nem éltük meg igazi, felszabadító sikerként.
  Valami hiányzott. A nyugalom, és a pihenés. A fenébe is! Egy jó alvás hiányzott nekünk pénteken! Szombaton megkaptuk.

írta: Szalay Álmos

2009. júl. 15. 0:08 - írta lkriszti

Tulajdonképpen minden mondatban a jelentés, a vessző utáni folyt.köv.

Lisa te miket láttál? Bassszki, én is tudnék mesélni a "megaláztatásról és a kínzatásról!"(köszi-I),,de te Lisa, hát túlszárnyalsz. Én sebeket látok. Nap mint nap fedezem fel magamon az újabbnál-újabb sebeket, zúzódásokat. Amikre egyáltalán nem vagy csak halványan emlékszem, hogy kerültek oda. Kifejezetten hangsúlyozva egy izomhártya-duzzanatot, amitől járni nem tudtam három napig. 

Hogy, hogy haladunk? (Már nem bicegve ha-ha, ma már futottam is a jelenetben I elől, ma 14.07. Örültem tényleg, hogy sikerült.)

Szóval haladunk-futunk-sétálunk a jelenetekkel néha negyven fokokkal dacolva, ami ugyan szép dekoltázst csinál, de mérhetetlenül tikkaszt és kiszív minket. Mindenki aludt ma (14.07.) vagy szöveget tanult a hüsiben, Pollyka felvette napellenző kalapját, Daisy újság-legyezővel legyezgetett, jött, ami jött. Susannával meg is beszéltük ma, hogy nem kéne Susannának a végén azt mondania Lisának, hogy "Gyere vissza Lisa, nagyon hideg van, meg fogsz fázni!" Persze még ránk törhet a ménkű péntek-vasárnap. De azért mégis függőben marad az a mondat. Szerintünk.

Már nincs sok hátra most szerda hajnal van és az ember azt kezdi érezni, bár lenne még plusz három nap és átélhetne mondjuk egy komplett narkózást, heroint, detoxikálást, egy szemétláda apát, aki verte, egy anyát, aki buszon ment el meghalni... ennek az esélye igen csekély.

De azért bízom és hiszek. Ó be szép.

Megnéztem ma a képeinket is a blogon. Most tudatosult az összeolvasós képet látva, hogy csapat vagyunk. Mindennek ellenére. Értitek. Hát ez kurva jó.

Játsszunk egy jót pénteken-vasárnap!!!!!

2009. júl. 12. 20:08 - írta szamos

Jött hozzánk Liszkay Lilla, és fotózott. Ahogy azt már harangoztuk. Íme egy kis ízelítő. Ha rámész kurzorral a képre, megtudod mit is látsz rajtuk. A fotókból lesz még több is...

 

2009. júl. 12. 10:18 - írta szamos   A főnővér

  Susanna Kaysen 1993-ban megjelent könyvében Valerie egy harminc-negyven közötti, magas, szőke nő, aki őszinte, egyenes jellem, és csak nagyritkán nyúl a pszichiátria adta sötétebb gyógyítási módszerekhez. Öt évvel később Whoopi Goldberg játssza el a szerepet. Se harminc, se negyven, se magas, se szőke, - mégis nagyon praktikus ötlet a szerepeltetése, mert a film alkotói árnyaltabban tudják bemutatni a '60-as évek sarkalatos amerikai dilemmáját, a feketék társadalmi integrációját; megtudhatjuk, hogy élte meg egy normális fehér lány az alárendeltségi viszonyt egy normális fekete nővel szemben.
  Az első pillanatban eldöntöttem, hogy ezzel az előadással egy dolgot bizonyosan nem akarok: a hatvanas éveket bemutatni a Girl, Interrupted ürügyén. Egyszerűen csak mert Magyarországon, 2009-ben nem tartom időszerűnek a hatvanas évek Amerikájáról mesét mondani. A magára hagyó, elhülyült hatalmi státuszról, a magukra hagyott emberekről annál inkább.
  A mi Kaysen-olvasatunk egy elhagyott és elhagyó világról mesél, ahol a fizika törvényeit két ellentétes irányú töltés határozza meg: a megérkezés és az elhagyás. Ilyen értelemben a mi Valerie-nk különbözik mind a Kaysen-i erőtől duzzadó főnöktől, mind az élete delelőjén túljutott, de még képben levő fekete nővértől. 
  A mi Valerie-nk státuszproblémákkal küzd: nem tudja, mi a dolga. Nem érzékeli, hogy hol van, és kik veszik körül. Mintha szép lassan elfelejtené a körülötte lévő világot, észre is veszi, és bele is fáradt. Mivel azt sem tudja pontosan, hogy mi a feladata, "milyennek is kéne lennie", akarva-akaratlanul a kifinomult terror színpadává változtatja az osztályt. A durva és arrogáns szadistától az elomlóan lágy technicolor-kedvességig mozog az amplitúdó. Nem véletlen, hogy zenei témája az egyik legjellegzetesebb mind közül: Für Elise-t játszó zenedoboz, Somewhere Over The Rainbow-t játszó hegedű, és így tovább. "Tudod, mi lesz, ha nem tudsz viselkedni? Az a hely, ahol nincs se villany, se ablak!" - fenyegeti Lisát egyszer, - "Jó reggelt kívánok lányok! Szép jó reggelt! Derűs napot! Jó szerencsét! Gyöngyvirágos szép napot!" - mondja másszor, - bájosan, akár egy rég feledt filmmusical elveszett hősnője.
  Olyan szemmel választok magamnak színészt, aki nem csak várhatóan jól (remekül, még remekebbül) oldja meg rábízott feladatát, de ihletet is ad. Andai Kati az életben jószívű, jóhumorú, és nagyon figyelmes színésznő. Ezért kezdett érdekelni (a devianciára fogékony lévén), hogy ezzel a bájos attitűddel miként lehet a terrort és a szadizmust megjeleníteni. Mert a kedvesség (akár a cukor) egy határon túl a legborzalmasabb, legidegesítőbb viselkedéssé válhat. Kati a pokol és a testet öltött Gonosz olyan mélységeit tárja elénk Valerie szerepében, - miközben szinte gyerekké lényegül ebben a megátalkodott kedves derűben, - ami komolyan megviseli a befogadót.
  Próbák során, és nem a papíron rajzolódott ki Valerie szadizmusa és Pokolból valósága. Mikor megláttuk, hogy Kati hogy működik ebben a lánykitépve-világban, úgy mélyítettük el mind jobban és jobban a kegyetlenség és a kegyetlen kedvesség közötti mély hasadékot. És úgy nehezítettük szerepét a bizonytalanság, a memóriazavar és az egyre súlyosbodó személyiségzavar jegyeivel. Egy olyan diktátor, akinek már szellemi képességei és egészségi állapota nem teszik lehetővé, hogy maradéktalanul eleget tegyenek az államvezetői szerepnek.  
  Az, hogy Valerie ilyen lett, nagyrészt köszönhető Kati improvizatív ötleteinek, amelyek arra inspiráltak, hogy még bátrabban és még messzebb menjek a népét magára hagyó elhülyült szadizmus bemutatásában. 

Írta: Szalay Álmos

2009. júl. 10. 9:30 - írta szamos

Aki hamarosan "Jön!": Liszkay Lilla 

Pillanatokon belül szép és új fotókkal fog bővülni a blog. Mindezt Liszkay Lillának köszönhetjük, aki csodás fotós masináinak, és egyáltalán, nem mindennapi képalkotói képességeinek révén szenzációs képeket készített mindarról, amit mi, maroknyian hónapokon át csak úgy hívtunk: Lánykitépve. 

Lilla állítólag tökjól érezte magát nálunk. Nekünk azt mondta.

2009. júl. 10. 9:16 - írta szamos

"Na, tökjó! Ez tökjó!" 

Tegnap azon kaptuk magunkat, hogy fent vagyunk az interneten. 

Például itt:
http://href.hu/x/9iy4
http://www.educafe.hu/index.php?cikk=11111
http://href.hu/x/9iy3

Meg még egy csomó helyen. Köszönet érte! 
És akkor a műsorújságokról még nem is szóltunk... 
:)

2009. júl. 10. 8:26 - írta szamos

   Építőelemekből építmény

   A Lánykitépve próbáinak legnagyobb nehézsége - és bízvást mondhatom, ezt a produkció valamennyi résztvevője megerősítheti - a részpróbákról az összpróbákra való áttérés.
   Egy "normális" körülmények között születő előadás a próbák következő sorrendjét követi: olvasópróba (amikor az író vagy a rendező felolvassa a szövegkönyvet), a visszaolvasó próba (amikor a színészek olvassák fel a szövegkönyvet), a rendelkező próbák (ahol elkészül az előadás vázlata), az emlékpróba (csiszolgatás, fúrás-faragás, szaszerolás), aztán egyéb technikai próbák után következik el a feszültséggel terhes összpróbák kalandos időszaka. Normális körülmények között pedig azt értem, hogy a próbafolyamat négy-öt hét, heti minimum öt alkalommal reggeltől-estig.
   Ebben az értelemben a mi előadásunk korántsem normális. Az a tény, hogy nyári előadást készítünk, majdnem biztosra szavatolta, hogy a játszók nagy része nem ért rá mindig és folyamatosan, ennek megfelelően sosem voltunk annyian, hogy a Normális Próbafolyamat stációit bejárjuk. Így aztán a logisztika tudományával próbáltuk leverni az elénk vetődő akadályt; a tizenhárom színész az előadás harminc jelenetét a ráéréseknek megfelelően óráról órára osztottuk be. (Értsd: hétfőn 11-től 12.30-ig Lisa-Lisa Cody, 12.30-tól 14.00-ig Daisy-Lisa-Susanna, stb.) Így aztán elérkezvén az összpróbákhoz, egy vadonatúj próbaelemet iktattunk be; az összekötő próbákat. 
   Mielőtt valaki azt hinné, hogy ezzel most egy valódi spanyol viaszt sikerült létrehoznunk, annak megnyugtatásul; ez nem egyenlő azzal a próbával, amit délelőttről délelőttre egymással találkozó színészek jeleneteit gyúrnak egységbe egy kőszínházi színpadon. Itt ugyanis olykor hosszú napok maradtak ki, amíg valaki ismét sorrakerült, így aztán az első összpróbák során nem kisebb feladat hárult (és hárul épp most, ma is) elénk, mint összerakni a fejekben az előadás teljes vázrendszerét, hogy melyik jelenet melyiket követi, ki ki után jön, kinek mi a végszava, és honnan hova megy. Technikai dolgok, de az őrületbe tudnak kergetni minden lelkiismeretes színészt, mert olyan érzete támad, hogy egy nagy katyvaszban vesz részt. Utóbbitól talán megmenekültünk, de azt nem merném állítani, hogy ma délután, pontosan egy héttel a bemutató előtt le tudna menni hiba és összekavarodás nélkül a Lánykitépve.
   Ha színpadon játszanánk, akkor még talán. Talán. De hogy ez az egész hacacáré egy épületben zajlik, amelyben szobák vannak, falak, ajtók, közösségi és egyéni terek, és erkély, és kijárat, és a kijáraton túl járda betonnal, meg amivel szokás. Merthogy ott is játszunk. És a terek ráadásul nem is mindig ugyanazt a teret jelentik, mint annakelőtte. Ezzel együtt elkövetünk minden nehezítést, amit el lehet követni. Nem mintha az Interakció Társulat nem lenne ehhez hozzászokva, első előadása a Színművészeti Egyetem Szentkirályi utcai épületének lépcsőházában zajlott, a következő egy plázában, a harmadik egy kávéházban szólt a nagyérdeműhöz, így aztán nincs semmi meglepő abban, hogy most egy egész épületet és annak környékét használjuk játéktérnek, - ugyanakkor nehezebb feladat is, mint eddig bármi. 
   Ez a hét az összekötésekről szólt. A sok, eddig részleteiben próbált jeleneteket összekapcsoltuk, egységgé kovácsoltuk. Nem volt egyszerű munka, gyakran szembesültünk azzal, hogy egy jelenetet elképzeltünk mondjuk odakint, az épület előtt, de az őt követő jelenet már odabent az épületben, valamelyik eldugott zugában folytatódik. Nyilvánvaló volt, hogy egyik vagy másik képet újra kell komponálni. Ezenkívül még ott a zene, amiről majd máskor szólok bővebben, de mindenesetre a hegedű, annak hangja, és a hegedűt megszólaltató hegedűn játszó a maga fizikai kiterjedésével is sajátos problémákat vet fel, magyarán "Most akkor hol van Alex?" Ugye. Ma, pénteken Dorka is ringbe száll, és segít nekünk segíteni, és az építmény felépítését egy újabb koordinátor ellenőrzi. Gasztonyi Kálmán most hétfőtől vesz részt a munkában, ma pedig egy újabb emberrel lesz több a délelőtti stáb. Nagyon szerencsések vagyunk, mert azontúl, hogy világklasszis logisztikai szakértő mindkettő (vagy legalábbis tutira azok lesznek rövid időn belül), Külső Szemek is egyben! Ez pedig a legnagyobb kincse minden társulatnak, hogy hónapokra beletemetkezvén a munkába kibővül valakivel a csapat, aki nem kötődik érzelmileg annyira a produkcióhoz, hogy ne venné észre a hibákat.
   Az összekötések tehát zajlanak. Ha minden rendben megy, akkor ma (majdnem) minden hiányzó láncszemet pótolni fogunk, és jövő hét hétfőn egy Elejétől A Végéig napot tartunk. És azt kell mondanom: jól állunk! Négy napon át lesz arra időnk, hogy minden nap elejétől a végéig lemenjünk. 
A mai próba 11-kor kezdődik. Harcra fel!

A próbanaplót írta: Szalay Álmos

2009. júl. 8. 20:32 - írta Dorka

   Pénteken a viharral dacolva beeveztünk a belvárosba, és Lucáék lakásában tartottunk Lisa-Lisa Cody próbát.
   A két lány, Lisa és Lisa Cody talán most születtek meg, de inkább kora nyáron az Akácfa utcában, szobáról szobára, amikor Legerszki Kriszti és Kis-Kovács Luca először játszottak együtt. Mindannyian láttuk, hogy Kriszti és Luca remekül működnek így ketten, tehát izgalmas estének néztünk elébe.
   A jelenetben Lisa saját magát húzza a csőbe, hiszen hagyja, hogy az új lány, akit érkezésekor végigkergetett az osztályon, minden harc nélkül megsemmisítse. A szociopata Lisa, aki a jelenet elején még kajánul, a tőle megszokott vadsággal tombol, a végére teljesen összetörik.
Kiderül, hogy Lisa Cody déli vidék, hogy tortavágó kés, hogy újhagyma; és kiderül, hogy veszélyesen okos, és játszva maga alá gyűri Lisát. Cody egészen eddig ha nem is tájszólásban, de ízesen beszél, azonban Stainsborough-ról és Lisa anyjáról már tökéletesen tisztán ejtett szavakat hallunk (nem tudom, ez a Codyt játszó Lucánál mennyire tudatos, de hátborzongató hatása van). A "fegyvereket" maga Lisa adja Codynak, és a lány, akit eddig megtörhetetlennek hittünk, tökéletesen megsemmisül a jelenet végére.
   A lányok véletlenül még össze is öltöztek, ezt talán az előadásba is továbbvisszük - nem zavaróan direkt, de izgalmas jelzése a furcsa viszonynak, hiszen még mindig nem tudtam eldönteni, melyik Lisa győz a lánykitépve végére. Talán egyikük sem.
   A próba remek hangulatban telt, Álmos sokat fényképezett, és a polcokról tűsarkú cipők zuhantak a fejünkre. Több szünetet tartottunk, a McLean Szanatórium tévészobájává változott nappaliban szörpözve. Kriszti megtanult cigit sodorni, és elszívta élete első cigarettáját. A legközelebbi Lisa-Lisa Cody-próbák már a helyszínen zajlanak majd, de Lucáék nappalija péntek éjszaka óta kicsit a női osztály tévészobája. Talán a kanapé alatt megtalálnánk Georgina egyik ottfelejtett mesekönyvét, Daisy elgurult hashajtóját, vagy Susanna elhagyott naplóját.

A próbanaplót írta: Prechel Dorka

képek a próbáról

2009. júl. 8. 0:58 - írta Dorka frissült a szóróanyag, kattintsatok.

2009. júl. 8. 0:29 - írta Dorka

2009. júl. 7. 20:01 - írta szamos

A betétszámok

     Minden előadás - ez alól a miénk se kivétel, - pillérek egész hálózatán tartja-támasztja önmagát. Hétköznapibban szólva: biztosítja magát olyan jelenetekről, amitől "biztosan jó", amitől "biztosan tetszik" majd a nézőknek. Mielőtt továbbmennénk, le kell szögezni, hogy mindezt bevallani nem túl népszerű sport a "színházat űzők" körében. De akár szeretik, akár nem, minden produkció a lelke mélyén tetszeni óhajt a nagyérdeműnek, - akkor is, ha közönségbarátnak, vagy éppen közönségbarátságtalannak mondja magát. 
   Mert legyen a készülő előadás bonyolult jelrendszerű, a nézői kánonokat elvető produkció, vagy ellenkezőleg, egy vacak politikai kabaré, az alkotók minden esetben egyet biztosan akarnak: eljutni a közönséghez, - pontosabban: eljuttatni üzenetüket a közönséghez. 
   A mi előadásunk olyan tartópillérekkel támasztja alá önmagát, ami egyben az omlásveszélyt is önmagában hordozza. Nem könnyű akrobatikai feladvány. Olyan jelenetről lesz most szó, ami lehet, hogy majd "legjobban fog tetszeni", de lehet, hogy ez okozza a vesztünk. 
   Betétszámokra gondolok - műfaji betétszámokra. Több ilyen is előfordul a "Lánykitépve" során, de az egyik legveszélyesebb színházi manőver mindenképpen az a jelenet, amit mi csak "Susanna nagymonológja"-ként aposztrofáltunk, "hozzácsapva az Egyetemistákat", - vagyis azt jelenetet, amelyben közelről látjuk, mire is számíthatott főhősnőnk a párkapcsolati vadászatok terepén. 
   Krausz Gábor és Bárnai Péter, az egyetemista fiúk alakítói egyben a McLean Szanatórium két betegápolóját is játsszák. Ennek egyszerű oka van: a szanatóriumban hosszú időn keresztül élnek a lányok kor- és nemtársaikkal egy légtérben, a körülöttük élő férfiak (legyenek bár ketten) jelentik a férfiak világát. Susanna önkéntelenül is leredukálja és felöltözteti a körülötte napról-napra megjelenő "valódi" fiúkat azoknak az emlékképeivel, akikkel valaha találkozott.
   Susanna Kaysen monológjának sok funkciója van. Egyrészt megismerjük a főszereplőt, annak múltját, és passzivitásának indítékait. (Mert Susanna valaha igenis élt, de egészen biztosan a szanatórium falain kívül.) A falakon belül passzivitásba vonul, és csaknem itt ragad, de aztán tragédiák egész sora szavatolja, hogy eszénél maradjon, és megőrizze éberségét. Pedig a McLean Szanatóriumról sok minden elmondható, csak éppen az nem, hogy a környezet az ápoltak gyógyulását szolgálná. 
   A Nagymonológ és az Egyetemisták jeleneténél elsősorban formát kellett találni. Kirívó, és hosszú, 10-15 perces magánszám ez, ami romba döntheti az addig bő egy óra alatt felépített építményt. Elsősorban a klasszikus kabaré, majd a vaudeville és aztán stand up comedy műfajaival kísérleteztünk. 
   A nagymonológ helyzete és végleges formája még most sem alakult ki teljesen. Mindenkit megnyugtathatok, a bemutató előtt másfél héttel nincs is ennél természetesebb: a főhősnő kulcsjelenete még sehol sem tart. Persze hazudnék is, ha ezt mondanám, mert dehogyis, nagyon is halad ez a jelenet a maga útján, Szakács Hajnalka alighanem álmában is ezt mondja, mondja, nem beszélve arról, hogy álmából felköltve is, és azt hiszem, igazán sokszor és sokféleképpen kipróbálta már ezt a szöveget. 
   Mai állapotában a nagymonológ egy szenvedélyes, izgatott és nagyon is valóságos elbeszélése annak, miképpen törik ketté egy ember élete, hogyan szakad ki. Mindezt úgy, hogy kezdetben semmi mást nem akar, mint volt barátjának elmondani, milyen volt a világ azután, hogy otthagyták egymást. Susanna az élet első szakadásáról beszél, és arról, milyenek voltak a fiúk Dennis után. Ragyogó szemmel, enyhén eltátott pofával és nagy szeretettel közelednek a döghús felé. És egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha én is döghús lennék. 

 

A próbanaplót írta: Szalay Álmos 

2009. júl. 6. 23:00 - írta Dorka

2009. júl. 5. 23:40 - írta Dorka

I és Cynthia jelenetei

Az előadásban egyik legnehezebb dolga annak van, aki megkapja I szerepét. Ez a karakter valahol a kénkőszagú fenevad, az ördög, a holtak folyóján áteresztő révész és egy ártatlan gyermek sajátos ötvözete, szadizmus és rendkívüli intelligencia verhetetlen mixtúrájában. Ráadásul a szerepet játszó színésznek számításba kell vennie, hogy az előadás bizonyos olvasatában I egy kísértet, vagy legalábbis az elképzelt és a (már) nem létező között van félúton. Ezt a feladatot csak egy kivételes tehetségű ember oldhatja meg, és Vay Viktória a maga tizennégy évével ennek a kivételes embernek bizonyult.

   Nem kisebb feladat hárul a Cynthia szerepét alakító Borosán Eszterre. Cynthia az osztály egyetlen katatón betege. Nem volt mindig katatón, de a múltjáról csak annyit tudunk meg, hogy valaha elektrosokk-kezelések hosszú során vett részt. Ennek megfelelően alig van kapcsolata az osztály betegeivel. Elzárt és privát világából kilátni a valódi (betegek) világába, és olykor igyekszik figyelmeztetni és informálni is a környezetét, de hiába minden igyekezete.

   Nem véletlen, hogy I-nek vele van egyedül dolga, ügye, helyzete. Világos, hogy ez a hely, amit hívhatunk McLean Szanatóriumnak és hívhatunk Lánykitépvének is, olyan elhagyott és elhagyó világot jelent, ahol már senki nem történik meg, a kauzalitás, az ok-okozat fizikai törvényei szublimálódtak. Egyszerűbben szólva: senki által semmi nem történik. Éppen ezért mintha mindenki azt várná, arra készülne, hogy végleg távozhat erről a helyről, de nem haza, hanem a semmibe. Az alkonyzónából a teljes sötétbe – ahogy az minden történet szereplőjével lenni szokott, akiknek már nincsen szerepük. A Lánykitépve alakjainak már nincs szerepük, - valamikor régen volt, de már csak árnyékaik önmaguknak.

   I a kapuőrző, aki kiereszthetné ezeket a végállomáson tétlenkedő lelkeket a semmibe. Először azokat, akik már fél lábbal úgyis kint vannak. De végül tömegmészárlás veszi kezdetét.

   A képen Cynthia és I megismerkedését, a „Füttyjelenetet” vesszük. Cynthia az ablakban ül. Hol máshol ülne. Bámul kifelé. Ez az ő szobája. Fényes, sárga, és kilátunk a világra. Akár egy ketrecbe zárt kismadár. Még fütyül is. I visszafütyül. A hegedű finoman játszik a madarakkal. Aztán megköttetik az üzlet. Te vagy az, aki megment? – kérdi I. Mert komoly tétekről van szó. A révész ezúttal nem érmét kér a halottak szemén, hanem azt, hogy valaki őt is vigye át a Sztüx feketén fodrozó vizein. Figyeld a Holdat. Még visszajövök.

   Azon a napon I és Cynthia összes jelenetét átvettük, és a következő próbán majdnem tökéletesre csiszoltuk. Jeleneteik majd zeneileg és dramaturgiailag is különválasztott betétszámok lesznek az előadásban.

   A próba egyik legfontosabb feladata volt megtalálni a tökéletes helyszínt a jelenetek számára, és olyan térszerkezeteket találni, ami a két ember közötti hatalmi státuszbeli különbséget a lehető legnyilvánvalóbban szemléltetik. A következő napon a két ember között megjelenő viszonyt, a szadizmust és a szadizmus tűrésének viszonyrendszereit vizsgáltuk.

A próbanaplót írta: Szalay Álmos 

2009. júl. 5. 2:50 - írta Dorka

Képek a próbákról (nagyobb képért kattints)

2009. júl. 4. 21:59 - írta Dorka

   A tavaly alakult Interakció Társulat idén nyáron mutatja be Lánykitépve című előadását. A produkció Susanna Kaysen Girl, Interrupted című könyvének ihletésére készült, de a csapat sem a könyvnek, sem a könyvből készült (magyarul Észvesztő címen forgalmazott) filmnek nem igyekszik hű másolata lenni. Az előadás első alkalommal július 17-én és 19-én lesz látható a Mozdulatművészeti Stúdió Tagló utcai épületében. Az előadásokra korlátozott számban kaphatók jegyek, mivel a nézők nem egyszerűen jelenlétükkel vesznek részt az előadásban, hanem a számos helyszín miatt a színészek „után kell menniük”. A produkciót terveink szerint szeptembertől egy budapesti pláza éjszakai terében is láthatja a nagyközönség.

   A történet Susanna Kaysen-ről szól, aki egy felületes vizsgálat után jobbára tévedésből kerül be tizenhét évesen egy mentálhigiénés szanatóriumba, de csak másfél év múlva sikerül szabadulnia onnan. A bent töltött idő alatt olyan lányok veszik körül, akiket szintén csak egy hajszál választ el a normális élettől, vagy az öngyilkosságtól. Hogy az elénk tárt világ mennyiben felel meg a valóságnak, és mennyiben csak egy naplóbejegyzésekből rekonstruált álvalóság - ez a látottak után válik világossá. Az is lehet, hogy az osztály titokzatos gyermekbetegének van igaza: a szanatórium sosem létezett, és akiket látunk, már rég nincsenek az élők sorában.

   Amint a könyv, így az előadás is tele van humorral és derűvel, ugyanakkor nem akar elvonatkoztatni attól, hogy olyan emberek élnek itt együtt, akiknek egy része sose lesz jobban, sosem fog kikerülni innen, és olyanok, akik fél lábbal már az "igazi életben" járnak. És ebből nincs kiút. Mint az lenni szokott az ilyen történetekkel, a tragédia tesz végül elkerülhetetlenül pontot a hosszú mondat végére. De nem csak a tragédia műfajával játszik az előadás; a kísértethistória, a monodráma, a vaudeville, a fényszínház elemeivel is kísérletezünk egy komplex és fanyar ízű koktélt keverve.

   Az előadást nem a megszokott színpad-nézőtér kontextusban gondoltuk el, hanem a "talált tér" (jelesül egy ipari park, és ősztől egy bevásárlóközpont) komplexitásához igazítva, melyben a közönség a játék részese és aktív résztvevője. Az előadás az egész épületben, és az épület körül zajlik, a szereplők sosem mennek színfalak mögé, mert nincsenek színfalak.

 

Prechel Dorka, produkciós vezető

Szalay Álmos, társulatvezető

2009. júl. 4. 20:33 - írta Dorka

Üdvözlet!
Ez az Interakció Társulat "Lánykitépve" című előadásának blogja. A következőkben a produkcióval kapcsolatos információk, és vélemények, a színészek és alkotók próbanaplói kerülnek fel ide. Jó szórakozást és tájékozódást kívánunk minden Ide Vetődőnek :)

Az Interakció Társulat (úgyahogyvan)